Jó
érzéssel tölt el minket, hogy az álomiskolánkban vagyunk elsősök és azt
tanuljuk, ami érdekel! Nagyon jól érezzük magunkat az első naptól kezdve.
Először zavarban voltunk a suliban a folyosón, az ebédlőben, viszont már
teljesen feloldódtunk. Kicsit féltünk, hogy nem lesznek barátaink, nem lesz jó
az osztályközösség vagy esetleg a szobatársainkkal nem fogunk kijönni. A
gólyatábornak köszönhetően megismerkedtünk az osztálytársainkkal és talán már a
barátságok is elkezdtek kialakulni. A diákok és a tanárok egyaránt kedvesek
velünk és befogadóan viselkedtek már az elejétől fogva. A kollégiumi
szecskáztatás által a felsőbb évesekkel is közelebb kerültünk egymáshoz. Senki
sem nézett le minket amiatt, hogy újak vagyunk itt. Kollégistának lenni
nagyszerű érzés! Eleinte kissé nehezen szoktuk meg az új életmódot. A kollégium
lett az új otthonunk, és heti másfél napot vagyunk otthon a családunkkal, de
viszonylag hamar belerázódtunk. Mára már szinte teljesen normális, hogy
pénteken lesétálunk a suliba a csomagjainkkal és buszozunk délutánonként. Sok
embert ismertünk meg, és ami eleinte furcsa volt, utána már megszokottá vált,
hogy szinte minden második embernek köszönünk a folyosón. Összességében büszkék
vagyunk arra, hogy ESZI-sek vagyunk!
Bele
sem gondolunk nap, mint nap hányszor. Persze mint mindig, most is fontos
figyelembe vennünk az „Akinek nem inge, ne vegye magára” és a „Tisztelet a
kivételnek” íratlan szabályokat. Lássuk, mivel szédítjük más, illetve saját elménket,
az év minden napján.
Minden
január elsején kezdődik (vagy december 31, kinek hogy tetszik). Ismerősek azok
az újévi fogadalmak, melyeknek a betartása, valahol a hónap közepén elmaradt?
Ha a másoknak tett ígéreteinket komolyan vesszük, akkor a magunknak szántakat
miért nem? Kétlem, hogy képtelenek lennénk rá, csupán az első nehézségek során
alábbhagy a lelkesedés, majd bűnbánóan legyintünk egyet, mondván majd jövőre.
Végülis, csak az évszámot kell átjavítani a listán. Ezután előkaparjuk a
karácsonyról megmaradt táblás csokikat. „Csak egy kockát eszek”- suttogjuk
magunk elé, miközben már előre tudjuk, akciónkat, legalább 3 teljes sor bánni
fogja a finomságból. Véget ér a szünet, kezdődik az iskola. Természetesen, a „majd
szabadidőmben tanulok” kijelentés már rég értelmét vesztette.
Lányok,
szerintem egyikőnk sem a #iwokeuplikethis hashtaggel a feje fölött kel fel már
az első tanítási napon. Karikás szemek, amikhez néha még pár nem kívánt
pattanás is társul meglepetésként. Ilyenkor sietnek segítségünkre jó öreg
barátaink a sminkes készletből. Nyilván nem csak azt fedjük el, amit szükséges,
hiszen ha már belekezdtünk, csináljuk rendesen. Nem baj, ha valójában nem is
így nézünk ki. Nem tagadom, én is ezt csinálom. Már korán reggel hazudok
magamnak, és mindenki másnak, akivel aznap találkozok. Snapchat fényképek a
könyvkupacról, melyekből csak a fele került kinyitásra, és szorgalmasan megírt
jegyzetek, amik még jól néztek ki a képen, de úgy sem tanuljuk meg. Ha
lefotózom a sportcipőm, attól még nem mentem el futni, és nem lakok jól a
hamburgerről készült fényképemmel, amiből egyébként kivettem a zöldségeket,
mert nem szeretem. A filter még mindig csak a telefonon teszi szebbé a bőrt, és
egyébként is fura lenne, ha mindenki kutyafülekkel járkálna. A sok effekt
mellett, nincs is időnk felkészülni másnapra. Kamuzunk a festett hajjal, a
szoláriummal, és a kora reggel belőtt hajjal. Elhitetjük, hogy így vagyunk
természetesek. Mesterségesen tökéletesek.
Nem
is olyan könnyű őszintének maradni egy hazug világban nem igaz? Miért tesszük
ezt? Mert jobb így nekünk. Jobb a közérzetünk, és hirtelen, megszépít mindent,
azt is, amit valójában felesleges. Legyünk őszinték, legfőképp magunkhoz.
Szeressük, ami van, hiszen ha folyamatosan csak a javított verzióval
találkozunk, elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában. Az igazsággal,
megtisztelek másokat, megtisztelem magamat. Tisztában kell lennünk a valósággal
akkor is, ha filter nélkül kissé kiábrándító.
Legfőképpen
akkor, ha már nem tudunk varázslatos lepel alá rejtőzni.
Most induló rovatunkban olyan írásokat, esszéket, esetleg kisregényeket közlünk, melyek terjedelme összesen meghaladná a szokásos cikkek méretét.Elsőként egy tízrészes írás következzék a Bronikról!
A
Brony fogalma
A
,, Brony’’ (magyarosítva: ,,Bróni’’) kifejezést kevesen ismerik. Ők az Én Kicsi
Pónim: Varázslatos Barátság című rajzfilmsorozat rajongói. Ők általában felnőtt
férfiak, úgy 16 és 40 éves kor közöttiek.
Egy pillanatra álljunk, meg és ezt gondoljuk csak végig. Fiúk, Felnőtt férfiak Én Kicsi Pónimat néznek. A kérdés: MIÉRT?! Elsőre kicsit hihetetlennek és őrültségnek tűnhet, de ez tényleg komoly és igaz. Tényleg vannak ilyen emberek? És hogy képesek rávenni magukat, hogy egy kislányoknak való műsort nézzenek? Talán valami lelki-érzelmi betegségben szenvednek, esetleg homoszexuálisok vagy pedofilok? Gyakori hiba, hogyha valaki ezt hallja, rögtön a lehető legrosszabbra gondol.
Nagyon
sok más sztereotípia azt mondja, hogy ők harmincas évekbeli munkanélküliek,
akik a szüleik pincéjében laknak és egész nap rajzfilmeket néznek. De egyáltalán
nem ez a helyzet! Ők valójában magas iskolai végzettséggel rendelkező
heteroszexuális férfiak.
Brony study, pszichológusok
kutatása a brónikkal kapcsolatban:
Életkoruk:
főleg 16 és 40 között, ahol az átlagéletkor a 21 év.
Nemek aránya: 85%-uk
férfi és 15%-uk nő (Az utóbbiból nagyrészük azért brony mert a barátjuk is az,
néhány női bróni szereti ha ,,pegasister”-nek hívják).
Neurotikusság
(hajlam negatív érzelmekre): alacsony pontszámot értek el.
Iskolázottság:
35% középiskolás, 65% felsőfokú oktatási intézményben vagy már elvégezte.
Szexuális orientáció: a válaszoltak közül csak 1,7% a homoszexuális és több mint 84%-uk heteroszexuálisnak vallotta magát. Meleg, lelki beteg… nos, egyik sem. Ezek az adatok minden előítéletet megcáfolnak. Ők is ugyanolyan átlagos emberek, mint mi, és köztünk élnek. Szóval nincsen velük semmi gond ott belül? De akkor miért mondhatják, hogy szeretik ezt az eredetileg kislányoknak szánt műsort?